Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Az aranyhal

2008.10.11

Az aranyhal

Cyprinus carpio

Az elsõ díszhal, amelyet az emberek otthonukban tartottak minden bizonnyal az aranyhal volt. Több mint 1000 éve Kínában tartották elõször, és csak 1691-ben kerültek az elsõ példányai Európába. Az angol királyi család tagjai voltak az elsõ továbbtenyésztõk, innen indult európai hódító útjára.

De vajon melyik hal volt az, amelyikbõl Kínában ezt a szép halat kitenyésztették? Egy idõben azt vallották, hogy a széles kárász, Carassius carassius (Linné, 1758) volt az aranyhal õse. Ez a hal eredetileg Közép- és Kelet-Európa lassúfolyású folyóiban, növényekkel dúsan benõtt tavakban él. Mivel a kemény vízben is megél, megtalálhatók a bányatavakban, kubikgödrökben is. Kedvezõtlen körülmények között viszont testmérete a 10–15 centimétert alig éri el. Igazi szépségét dús növényzetû, tisztavizû tóban mutatja, ahol akár 30 centiméter nagyságúra is megnõhetnek. Színük aranybarna csillogású, hasuk sárga, vagy ezüstös fehér. Tudományosan még nem bizonyították, hogy egyedeit nem vonták be az aranyhal nemesítésébe.

Halbiológusok véleménye szerint az aranyhal õse az aranykárász Carassius au-ratus auratus (Linné, 1758) egyik alfaja, a hazánkban is megtalálható ezüstkárász Carassius auratus gibelio. Ez a hal tiszta vízben gyorsan nõ és nem lesz nagyobb 20–25 centiméternél. Az elsõ ránézésre hihetetlennek tûnik, hogy a fátyolosfarkú és teleszkópszemû aranyhalak õsei a kárászok voltak. A Távol-Keleti haltenyésztõk tudatos keresztezésének eredménye a rendkívüli nagy formagazdagság, és ezen belüli a színváltozatosság.

A kezdeti idõben, amikor a halak Európába kerültek, kiváltság volt a haltartás. A gazdagok féltve õrizték halaikat, és megkezdõdött a tudatos tenyésztés. A császári palotában tartottak kiállításokat, ahol megmérettettek az új tenyészformák. A legtöbb halat agyagkor-sóban, vagy porcelánedényben tartották, így felülrõl szemlélték. A tenyésztõi irányvonal is ezt a célt szolgálta, így lettek a farkúszók osztottak, a szemek teleszkóposak, a fej oroszlánsörényt utánzó. A test kezdeti karcsú formáját elvesztve rövid, tömzsi. Ázsiai szemmel ezek a “furcsaságok” szépnek tûntek, az, hogy a hal úszása esetleg nehézzé vált nem volt probléma. Abban az idõben nem ismerték az üveg akváriumot, így érthetõ volt a tenyésztés irányvonala, tekintettel arra, hogy a halakat csak felülrõl tudták megfigyelni.

Természetesen európai haltenyésztõk is foglalkoztak az aranyhaltenyésztéssel, de ezen a földrészen más volt az érték-rend. Itt sokat számított az arányos testforma, az úszók szabályossága, a harmonikus összkép.

Ezer évvel az elsõ tenyészváltozatok nyomdokában ma a legtöbb gyermek elsõ – és egyben utolsó – hala az aranyhal valamelyik tenyészváltozata. Ez a hal nem illik bele a kezdõk 20 literes medencéjébe, és fõleg nem az erre a célra árusított gömbakváriumba. Szerencsére a legtöbb szaküzletben nem szerezhetõbe ez a haltartásra teljesen alkalmatlan edény. A szépen növényesített akvárium pár nap múlva egy “csatatérre” hasonlít, a halak megcsipkedték, kihúzták a növényeket, laza ürülékükkel beszenynyezték a vizet.

Pedig nem feltétlen kell így kinéznie egy akváriumnak. Ajánlatos legalább 1 méter hosszú és erõsen szûrt akváriumot beszerezni. Lágyszárúak helyett erõsszálú növényeket kell ültetni, és megfelelõ kövekkel, ágakkal kell dekorálni. A legtökéletesebb növény az aranyhalas medencében a jávai moha (Vesicularia dubyana). Ez idõvel rátelepszik a dekorációs fára, jól bírja az alacsonyabb, 18–22 °C hõmérsékletû vizet.

Szobai akváriumot nem kell fûteni. Az etetést naponta többször kell végezni, mindig csak keveset adva. A részleges vízcserét meghálálják, hetente az akvárium kb. 20%-át kell lecserélni.

Az aranyhal kerti tóban is tartható, sõt, igazából ott a helye. A hazai klímánkat jól viseli, a megfelelõen mély kerti tóban áttelel, a teleltetés szabályait betartva.